Eszembe jutott egy történet, amelyet nemrég olvastam a Current Biology folyóiratban egy 22 éves ázsiai férfiról és Koshik nevű elefántjáról, amely a dél-koreai Yonginban, az Everland Állatkertben lakik. A sztori érdekessége, hogy Koshik hét évig élt egyedül Everlandben, elkülönítve a két másik, nőstény ázsiai elefánttól, és ezen időszak alatt tökéletesen megtanulta értelmezni az emberi a beszédet, sőt, a maga módján utánozta is, eltanulva az állatkert dolgozóinak és a helyi látogatóknak a szövegeit.
Az ilyen "vokális tanulás" a cikket író kutatókat arra a következtetésre juttatta, az elefánt mutatványának célja az őt körülvevő élőlények irányába a társadalmi kötelékek erősítése volt, mivel az elefánt egy rendkívül szociális-társadalmi faj, és abban a helyzetben kényszerítve érezte magát, hogy az emberek nyelvén kommunikáljon.
Na de mi a helyzet ezen a téren a papagájokkal? Az elefántokhoz hasonlóan ők is rendkívül társasági lényeg, a természetben óriási csapatokat alkotva élnek, a magány számukra is elviselhetetlen és természetellenes. Ezért, ha más társaságuk nincs, az emberhez kezdenek ilyen módon kötődni - ezt sokan ki is használják, amikor kézzel nevelik fel a kicsiket, újszülött kortól nevelve beléjük az emberi társaság elfogadását. Ez azonban hatalmas felelősséget is ró a gazdákra, mert ennek a társaságnak a hiánya vagy nem megfelelő jelenléte súlyos mentális betegségeket válthat ki a papagájokból.
